(....néhány sor, a könyv elejéről...)
( Hogyan is kezdjem?
Mi az a legelső, legszemélyesebb gondolatom, amivel megszólíthatnálak?
Mi az a legfontosabb emlékem, amivel ezt a könyvet elkezdhetném?
Először a nagyapám jut eszembe.
Zárt lelkű, kemény, magányos ember volt.
Több mint száz évet élt. Hogy szeretett-e valakit, nem lehet tudni. Nem
mondta, nem mutatta. Talán nem is élte...Sohasem láttam a szívét.
Szeretett egyedül lenni. Senki se hiányzott neki.
Ha meglátogattam, örült nekem - ha elmentem, nem bánta. - "Szervusz!"
- mondta, amikor beléptem hozzá, és amikor elmentem tőle, ugyanígy
köszönt el tőlem: - "Szervuuuusz!" Ez a kissé éneklős, hosszú "ú" teljesen formálissá, személytelenné tette a köszönését, mintha egy idegentől búcsúzna el, merő szokásból. Nem hiányoztam neki. Hogy tegnap látott-e, vagy hónapokkal ezelött, teljesen mindegy volt neki.
Amikor utoljára meglátogattam a kórházban, már nem volt eszméleténél.
Ereibe még csöpögött az infúzió, de a nővér azt mondta: haldoklik, a külvilágot már napok óta nem érzékeli.
Leültem az ágya mellé. Majd fölálltam, fölvettem a kabátomat, s éppen indulni akartam, amikor elkapta a csuklómat, olyan hirtelen mozdulattal, hogy majdnem kiszakadt jobb karjából az infúziós tű, s szinte könyörögve kiáltotta:
- ne menj el!!!...
Ez az egyik emlékem.
A másik egy színházi jelenet. Nem véletlenül, hiszen egész életem a színházban zajlott. Bár drámai sorsok sokaságát írtam meg én magam is,
és ezt a híres monológot is több százszor láttam, mégse értettem soha.
Csak most, hogy a bőrömön tapasztalom, amikor úgy érzem, hogy ez rólam és rólunk szól- most értettem meg, hogy milyen különös pillanat ez!
És talán azt is érzem már, hogy mit élhetett át a nagyapám, amikor hirtelen megragadta a kezemet.
Hetven évet kellett leélnem, hogy világossá váljon, mit jelent ez a színpadi jelenet, és talán el is tudjam mondani Neked.)
Utolsó kommentek